2019 végén furcsa lépésre szántam el magam: vettem egy mirrorless-t. Sportfotósként nem tűnik a legjobb lépésnek, agyaltam is sokat emiatt, viszont több oka is van, hogy végül így döntöttem.

Nagyon nehéz volt elfogadni azt a tényt, hogy a DSRL korszak lassan véget ér. Imádok tükrös géppel dolgozni, hatékony, gyors, megbízható cucc, ami bírja az extrém igénybevételt, sarat, havat, esőt, ütődést. Viszont nincs mit tenni, a Nikonnál már lehet sejteni, hogy a D6 lesz az utolsó zászlóshajó.

Szóval nekem az egyik “érv”, a milc mellett, hogy lehet halogatni de egyszer kénytelenek leszek átállni és valószínűleg nagyon fájna ha egyszerre kéne lecserélnem mindent. Újabban egyre többet doldozok reklámokon, ahol a megrendelők elvárják a hatalmas pixeltömeget és a Z7 felbontása /45 MP/ elég meggyőző, plusz az új Z objektívek ki is tudják rajzolni.

A gépet kézbevéve kellemesen csalódtam, alapvetően nem vagyok híve a kicsi vázaknak, de ez a gép tényleg kényelmes. Kicsit hiányolom a kijelző bal oldalán megszokott gombokat, viszont elég hatékonyan személyre lehet szabni a menüket. Szóval ez inkább megszokás kérdése, nem gondolom, hogy lassabb lesz így dolgozni. Amivel még barátkoznom kell az az új követőfókusz, hiszen az eddig megszokottal szemben nem lehet csak a kioldógombot használva ugrálni a témák között. Bár nagyon jól működik, kicsit nehézkes a kezelése, hiszen a téma “elkapásához” az expogomot kell lenyomni viszont az “elengedéséhez” már az ok gomb kell, ami egy versenyen bajos lehet. Meglátjuk.

Nagyon várom, hogy élesben tesztelhessem ezt a gépet. Remélem, hogy a Nikon most 20-30 évig nem tervez új bajonettet, mert az imádott fix lencséimért azért kicsit haragszom. Jónak ígérkezik 2020.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük